Milliárdos üzlet: Csányi felvásárolta a konkurenciát

Koncentráció és szakosodás: ebben látják szakértők a hazai élelmiszeripar kitörési lehetőségét. A Pick és a Herz szalámigyárak közös tulajdonoshoz kerülése vagy a tejágazatban tetten érhető feldolgozói együttműködés már mutatja az irányt.

Több évtized után ismét egy kézbe kerülhet a két patinás magyar szalámigyár, a Herz és a Pick. Ha a Gazdasági Versenyhivatal is rábólint az ügyletre, akkor a szegedi téliszalámit tulajdonló Csányi Sándor befektetőcége, a Bonafarm Zrt. veheti meg a Herz Szalámigyár Zrt. eszközeit. A felszámolás alatt álló budapesti élelmiszer- ipari társaság vagyonelemeit október elején hirdették meg 3,5 milliárd forintos kikiáltási áron. Ebből a védjegyek, szabadalmak 1,7 milliárdot, az ingatlanok 1,43 milliárdot, a gépek és a berendezések 320 milliót tettek ki. A tranzakció áráról nincsenek információk, de értesülések szerint az OTP vezérigazgatójának az itthon igencsak jelentékeny húsipari vállalatcsoportot felépítő szlovák Penta-csoport elől sikerült felvásárolnia szegedi szalámigyárának konkurenciáját.

Betett az unió

Fórián Zoltán, az Agrár-Európa tanácsadó cég üzletág-igazgatója szerint ez a fajta koncentráció lehet a hazai élelmiszeripar számára az út ahhoz, hogy kitörjön a negyedszázada lefelé tartó spirálból, és meghatározó szereplőjévé váljon a magyar gazdaságnak. A hazai mezőgazdaság és élelmiszeripar ugyanis a nyolcvanas évek közepe óta zuhanásban van: utoljára 1984-ben tudott eredményt felmutatni. A KGST országainak éléskamrájaként nyilvántartott magyar élelmiszeripar a mennyiségi termelésre volt hangolva, így a kereskedelmi szövetség széthullásával piac nélkül maradt.

Az uniós csatlakozást követő eufóriában még voltak bizakodó hangok, 2004 májusában Piros László, az Élelmiszer-feldolgozók Országos Szövetségének (ÉFOSZ) akkori főtitkára nem zárta ki, hogy a magyar élelmiszeripar lehet a nyertese a csatlakozásnak. Ehhez szerinte akkor nem kellett volna más, mint hogy a 2004-es 90 százalékos hazai piaci részesedéséből öt százaléknál többet ne veszítsen az iparág.

Az azóta eltelt öt év alatt azonban kiderült: leginkább az uniós csatlakozás tette be a kaput a magyar élelmiszeriparnak, az ágazat ráadásul éppen a belföldi piacon szenvedett hatalmas veszteséget. Az ötszázalékos térvesztésnek többszöröse következett be: jelenleg hetven százalék körüli a hazai élelmiszer- feldolgozók részesedése a magyar piacon, miközben az ágazat termelésének nagyságrendje is csaknem 17 százalékkal csökkent 1990-hez képest.

Az élelmiszeripar mára elérte azt a méretet, amely még elegendő a hazai igények kielégítésére, kivitelre viszont már kevesebb jut, pedig a hazai élelmiszeripar mindig is exportorientált volt. A most talpon lévő vállalkozások ugyanakkor azt tapasztalhatják, hogy a válság ellenére is tudják tartani pozíciójukat, vagy mérsékelten ugyan, de bővülhetnek is. A zsugorodás nyomán ugyanis olyan űrök keletkeztek a rendszerben, amelyek önmaguktól húzzák be a vállalkozásokat. Ez persze hosszú távon nem tud tartós fejlődést biztosítani - mondja Fórián -, de legalább lehetőség a vállalatok megerősödésre.

Nyomott árakon

Bár a hazai mezőgazdasági termékek és feldolgozott élelmiszerek minőségével egyelőre nincs gond, a termelés versenyképessége sok esetben kívánnivalót hagy maga után. Ez főként a kereskedőkkel folytatott harcban érezhető. A mezőgazdaság és az élelmiszeripar ugyanis „belekényelmesedett" a hatékonysági szempontokra való tekintet nélkül támogatott létbe, miközben a kiskereskedelem a szabadpiacon edződött, és évtizedes előnyre tett szert. Ez tükröződik az utóbbi idők egyre szaporodó mezőgazdasági tiltakozó akcióiban.

A kereskedelem és a feldolgozóipar vitájának igazi állatorvosi lova a tejtermelők problémája. Az alacsony felvásárlási ár a kereskedők agresszív árpolitikája, a „kettős árrés" miatt alakult ki. A multinacionális kereskedelmi hálózatok ugyanis sokszor áron alul vagy haszon nélkül továbbadott importtal leszorítják az árakat, és sakkban tartják a termelőket. A hazai tejre viszont extra magas árrést alkalmaznak, így a tudatos vásárlókkal fizettetik meg az importon keletkező veszteségüket.

Mégsem szabad egyetlen mumusként a kereskedelmet, a hipermarketláncokat okolni az élelmiszeripar mélyrepüléséért - állítják szakértők. Az iparágban szerkezeti gondok is mutatkoznak: szétaprózott és egymástól független vállalkozások próbálnak megélni a piacon, miközben az élelmiszeripar jövője a koncentrációban rejlik. Jó példa erre a Sole-Mizo és a Danone között formálódó megállapodás, melynek leglátványosabb eredményeként a legnagyobb magyarországi tejipari csoport megvásárolja a Danone Kft. marcali - Túró Rudikat gyártó - üzemét.

Hasonló okok miatt jó irány Csányi Sándor üzlete: a Herz megvásárlásával ugyanis a Pick konkurenciájának piacát is megvette az üzletember. Fórián szerint a vállalkozások közötti érdekazonosságok felismerésével, a termelői háttér kialakításával és koncentrációjával lehet kitörni az ipar bukási spiráljából. A hazai élelmiszeripar zászlóshajói közül csak egy-két tucatnyi fogja túlélni ezt a folyamatot, de a megmaradók versenyképesek lesznek. Ezzel stabilizálódhat a magyarországi élelmiszeripar belföldi piaca, amire majd az export is fel építhető. Élelmiszeriparunk középtávú exportlehetőségei ugyanis a Kárpát-medencében rejlenek.

Traktor vagy marketing?

Raskó György agrárközgazdász azonban úgy látja: nem elérhetetlen, hogy komoly élelmiszerexportot bonyolítsunk a Kárpát-medencén túl is. Ehhez csak újra kellene pozicionálni a magyar élelmiszereket. A túlzott bürokráciát és néhány felesleges előírást leszámítva nagy lehetőségeket rejtenek a magyar szabályok. A magas minőségi követelményeknek köszönhetően élelmiszereink az uniós átlagnál természetesebbek, szinte a biokategóriába esnek, ezzel pedig hatékonyan lehetne kampányolni, és piacot is szerezhetnénk Európa-szerte.

Ehhez viszont komoly, legalább tízéves távlatban gondolkodó reklámkampányra lenne szükség. Jelenleg ugyanis ad hoc jelleggel tudnak egy-egy külföldi kiállításon megjelenni a magyar gyártók, miközben évente 400 milliárd forintnyi támogatást költhettek el a gazdák különböző gépfejlesztésekre. „Már Dunát lehetne rekeszteni a traktorokkal, de csak nevetséges összeg, mindössze 3 milliárd forint jut évente arra, hogy a sok új géppel megtermelt termékek eljussanak új piacokra is" - mondja Raskó. Szerinte legalább százmilliárd forintot kellene agrármarketingre fordítani, mégpedig főként Németországban, Skandináviában és a tengerentúlon. Ezekben az államokban már most nagy keletje van a „biónak". Ráadásul míg a mezőgazdaságra fordítható támogatásokat szigorúan korlátozza az unió, addig a piacra jutást segítő összegeknek nem szab felső határt.

Éder Tamás, az ÉFOSZ-elnök arra hívta fel a figyelmet, hogy az ágazat szereplői napi forgóeszköz-finanszírozási gondokkal küszködnek, mivel a külső források drágák és elérhetetlenek. Egyetért ezzel Raskó is, de hozzáteszi: a támogatások rendszerét kellene tovább egyszerűsíteni, mert még mindig túl lassúak és bürokratikusak. „A Magyar Fejlesztési Bank a válság miatt indított, 30 milliárd forintos forgóeszközhitel- csomagja csak papíron impozáns, tíz hónap alatt még tucatnyi szerződést sem írtak alá" - mutat rá a valóságra az agrárközgazdász. Szabó János, a Budapest Bank agrárszakértője a mérsékelt érdeklődést más okokra vezeti vissza: „Kínálati piac van, a feldolgozók olcsón juthatnak hozzá alapanyagokhoz, a válság miatt azonban nem dolgoznak raktárra.

Ezért nincs igény a forgóeszközhitelre." Abban ugyanakkor mindenki egyetért: csak külső segítséggel állítható meg az élelmiszeripar évtizedes zuhanása. Az élelmiszeripar megújítására és versenyképességére azért is szükség lenne, mert továbbra is a hazai üzemek a legnagyobb felvevői a magyar mezőgazdasági termékeknek.

HETI VÁLASZ